Nem sietve, nem futva

Lassan gyógyulgatok, de egyenlőre még nagyon kifárasztanak a napok, pedig csak a legszükségesebb dolgokra veszem rá magam.

Ma sokat gondolkodtam Ézsaiás 52:12-ben leírt Igén: „Nem kell sietve vonulnotok, nem kell futva mennetek, mert az Úr jár előttetek, Izrael Istene lesz mögöttetek is!”

Bizonytalanságokkal és válságokkal tele világunkban jól esik hallani Isten emberének, a prófétának e szavait. A teljesen ismeretlen jövőt rejtegető napok, esztendők a bizonytalanság és a félelem érzetét keltik bennünk. Az elmúlt évek váratlan természeti katasztrófái, a szűnni nem akaró gazdasági válság, az erőszakosságok és a háborúk hírei arra késztetnek hogy emberi gondolataink, érzéseink alapján félelmek és bizonytalanság legyen úrrá bennük. Ehelyett az Ige arra bátorít, hogy belekapaszkodjuk Istenbe és az Ő ígéretébe, aki azt mondja itt,  hogy Ő előttünk jár és hátulról is védelmet biztosít számunkra. Jó tudni és újra megerősödni abban a hitben, hogy a mindeneket teremtő és fenntartó Isten kezében tartja az egész világ irányítását, és Ő a mi Édesatyánk, aki külön-külön, egyenként ismer és szeret minket. Isten arról biztosít bennünket, hogy most és jövőben is vezetésére és védelmére bízhatjuk az életünket.

Ugyanakkor nagy titok és fontos kérdés, hogy miként ismerjük fel az Isten vezetését, vagyis az Ő tervét és akaratát a mindennapi életünk ezernyi kis és nagy döntéseiben? Az ígéret ugyanis arról szól, hogy nekünk kell folyamatosan látnunk és követnünk az előttünk járó Istent! Vagyis naponként fel kell ismernünk az életünkre vonatkozó tervét és akaratát, hogy engedelmesen belesimuljunk abba. Így élvezhetjük áldását és védelmét. Mózes könyvéből tudjuk, hogy Isten Izrael népét a 40 évig tartó pusztai vándorlása során szemeikkel látható módon vezette: folyamatosan felhő takarta be a szent Sátort, amely az Isten lakhelye volt közöttük. „Valahányszor felszállt a felhő a sátorról, elindultak Izrael fiai, ott ütöttek tábort, ahol a felhő megállapodott.” – írja a Biblia (4Móz 9:17). A mi földi életünk is egy ilyen pusztai vándorlás egészen addig, amíg megérkezünk majd hitünk és az élő reménységünk céljához: a Menny dicsőségébe. Kérdés: hogyan észlelhetjük mi a „felhő” mozdulását és a megállapodását? Vagyis a hitünk és az Istennel való kapcsolatunk mindennapi gyakorlatában miként érthetjük meg az (ígérete szerint) előttünk járó Isten akaratát, hogy ahhoz igazíthassuk az életünk minden döntését? Szent titok ez és mégis megvalósítható lehetőség! Mit kell az alatt értenünk, amit az idézett Igében tanácsként – afféle használati utasításként – hallunk? „Nem kell sietve vonulnotok, nem kell futva mennetek.” – mondja Ézsaiás. Röviden: nem sietve, nem futva, hanem Isten vezetését, akaratát, elkérve, kivárva!

Rohanó és bajokkal tele világban élünk! Tele vagyunk feladatokkal, programokkal, gondok és megoldatlannak látszó problémák űznek és hajszolnak. Gyakran halljuk és mondjuk is: „nincs időm!” Talán tudjuk, hogy jó volna megállni egy kicsit, csendességet tartani az Ige mellett és buzgó imádságban elkérni az Isten közelségét, megérteni az akaratát, de elintézetlen ügyek, csődhelyzetek, konfliktusok nyomasztanak, idegesítenek, rohanásra és sürgős intézkedésre késztetnek. Olykor az éjszakánkat is megterhelik, álmatlanságot okoznak. Aztán egyszer csak miután kiderül, hogy magas vérnyomással, állandó fejfájással és sokféle egyéb bajjal küszködök akkor rádöbbenek, hogy ez így nincs rendben. Isten nem ilyen életre hívott el!  Ma azt mondja az Úr: ne siess, ne fuss! Állj meg! Keresd meg az Úr közelségét, építsd meg a titkos kamrádat! Kérd el és fogadd el azt, amire és amerre az Úr vezet! Ő előtted jár!  Fedezd fel, lásd meg és kövesd! Úgy, mint Illés. Amikor annyira kiborult, hogy már a halálát kívánta, Isten tanácsára negyven napot gyalogolt azért, hogy a Hóreb hegyén az Isten csendes hangja meggyógyítsa őt. Ott, akkor új életprogramot is kapott Istentől. (1Kir 19:7-18). Vagy Pál apostolról olvassuk, hogy Troászban vesztegelt, mert a Lélek nem engedte  se Ázsia, se Bitínia felé. Kivárta, amíg kijelentést kapott, hogy Macedóniában akarja megáldani őt az Úr (ApCsel.16:6-10). Nem elvesztegetett idő, amit az Úrral töltök! Sőt ez a mindennapi erőm forrása, innen kaphatok iránymutatást, belső békét, biztonságot.

Ezek a gondolatok most olyan fontosak lettek a számomra. Talán azért is mert a betegség megállított a pörgésben, s átértékelődtek a megélt percek, órák. Főleg az, hogy azokat hogyan tudom megélni - vagy csak éppen túlélem?

Adventi várakozás, újévi készülődés idején formálta bennem ezeket a gondolatokat Isten. Szeretném szívembe zárni, élni eszerint akkor is ha ismét visszatérnek a "pörgős" napok. Mert lehet azoknak is más rendje, tartalma, eredménye ha az Úr jár előttem, Ő vezet, tanácsol. A fölösleget pedig kihagyom.