Sok minden történt az elmúlt napokban. Például a második unokám szalagavatója is mostanában volt. Múlt hét péntek. Én Noéval maradtam otthon, így Ancsa el tudott menni, látta a legnagyobb lányának a szalagavatóját. - Nem a legjelentősebb esemény az életben, de azért van jelentősége! A képen Lídia az unokatestvérével (Noé előtti egyetlen fiú unokámmal, aki tovább viszi a családi nevet! :) )
Rengeteg a határidős munka, és rengeteg a feldolgozandó ismeretanyag az új év régi feladataihoz. Mindig nehezen viseltem, de ahogy öregszem egyre inkább ez jellemzi az év elejei állapotot. Még semmit sem lehet rutinból csinálni, mindenre nagyon figyelni kell, és mivel évről évre több a változás, tehát mindig van egy időszak amikor már lassan fejben van az ismeret, de félek hogy keveredik az előző évivel, tehát újra és újra meg kell nézni a jogszabályban. Szóval a sok munka mellett még viszonylag lassan is haladok. DE haladok! és én ezt újra is újra csodaként élem meg, hogy még ad rá képességet Isten, és ad feladatot. Ő nem nyugdíjasokkal veszi körül magát! - Vagy legalábbis engem még nem nyugdíjazott. - Van egy új feladat is kilátásban: már november vége fele beszéltek velem az egyik legnagyobb budapesti református gyülekezetből, hogy elvállalom e a könyvelésüket. Nagyon megfogott az ottani missziós lelkületű gyülekezeti munka, amit megismertem a honlapjukról. Aztán a személyes beszélgetés is közelebb vitt a döntéshez. Végül is mostanában szóltak, hogy szeretnék ha elvállalnám, de egész konkrétan még csak a jövő héten hétfőn rögzítjük a feladatot is és azt is, hogy milyen opciókkal vállalom. Úgy érzem, hogy ez nemcsak plusz munkát fog jelenteni, hanem lehetőséget is arra, hogy támogassak egy szolgálatot azzal a képességgel, tudással amit rám bízott Isten.
Saját gyülekezetemben is a kialakult szolgálati területemen szilveszter óta bővebben volt és van tennivaló, mint egy átlag hónapban. És itt is kell egy diakóniai megbeszélést tartani a pénzügyi helyzettel, könyveléssel kapcsolatban - talán ezen a héten szombaton lesz ez az alkalom. Múlt hét szombaton pedig a rám bízott tanítványozói csoport jött össze. Nagyon jó kis közösséggé formálódtunk. Hála érte a Mindenhatónak, épít bennünket egymás hite által.
Az egészségi állapotom is kezd rendeződni, lassan lassan begyógyul a fejemen a seb. Már negyvenkilenc napos! - szerintem épp ideje. Fájdalmaim már nincsenek, és az erőnlétem is már kezd a műtét előttihez hasonlítani. - Van miért hálát adni. Isten újra átvitt egy próbán, amely közelebb vitt hozzá.
Kész lettem közben egy kisebb könyv lektorálásával is. Sok tekintetben élvezetes munka volt, elsősorban a tartalma miatt.
A Rómabeliekhez írt levelet olvasom most naponta egy-egy fejezetet. Sok új mondanivalója van.
A héten a Napi Reményből szólt igazán mélyen hozzám Isten:
"Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és Ő egyengetni fogja ösvényeidet." Olyan jó dolog ezt megélni! Vágyom rá, hogy ne egy-egy élmény legyen ennek az Igének a megtapasztalása, hanem folyamatos élethelyzet. Olyan hatalmas bizonyosság az amikor bizalommal Isten kezébe teszem a napomat, jönnek a kisebb - nagyobb problémák, megoldhatatlannak tűnő helyzetek, és Isten az aki egyengeti az ösvényt. Mennyivel eredményesebb, hatékonyabb, s leginkább Isten előtt kedves út amikor az elegyengetett ösvényen megyek tovább, és nem a magam útkeresésén bukdácsolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése