Rohannak a napok, itt van mindjárt az év első hónapjának a vége. Nagyon sok munkám volt ebben a hónapban, amint ez januárban mindig is szokott lenni. Csak hát éppen ez a sok munka az évek múlásával minden évben többnek tűnik. Közben vajúdások is jócskán voltak, hogy hogyan tovább. Nagyon nehezen érett meg a végső döntés bennem, pedig már az elmúlt év áprilisában úgy éreztem, hogy megalapozottan döntöttem. Sok minden történt persze közben és főleg a decemberben történt dolgok kérdőjelezték meg, hogy tényleg Isten akarja a változtatást? Az utódom látszólag nem egy "könyvelő" alkat. - Kedves, jó kedélyű, stb. de az ígéretei nem igazán kötik, sőt az idő sem, ahogy elmúlt hónapok bizonyítják. Ehhez hozzájött a hihetetlen pénztelenség az Alapítványnál. 2011 április óta nem számláztam, így megfordult a fejemben, hogy még három hónapot felajánlok, és utána pedig a korábbinak a feléért végig viszem az évet. . . . és egyszer csak feltűnt a semmiből az új könyvelő, mintha tegnap ígérte volna meg, hogy holnap jön! - Nem igazán nyugtatott meg a dolog, de a Z-tól megkérdeztem, hogy ő mit gondol ebben a témában. Nagy mértékű hezitálást tapasztaltam, de a hezitálás mellett azt éreztem, hogy mégis inkább a váltás mellett van. Volt 1-2 nap az elmúlt héten amíg ezt békességgel a magamévá tudtam tenni.
Hétfő délután jön dolgozni. Talán ekkor dől el véglegesen a dolog. Először is jön-e? mert már több időpont nem vált valóra. Másodszor összeírtam neki a feladatokat, amit tőle várnak el majd a jövőben, kérdés tisztában van vele, hogy ez mennyi munkát jelent? Szeretném ha az átadás minden tekintetben megtörténne februárban. Most jöttem rá, hogy olyan ez, mint amikor felnő a gyerek, és el kell engedni. Eddig már - talán egy kicsit messze is van időben - 4 gyerekemet elengedtem a teljesen önálló életbe, és csak imában hordozom őket, vagy ha ők kérik a segítségem vagyok mellettük. Az alapítvány a 25 év alatt tulajdonképpen 5. gyerekemmé vált - erre mostanában jöttem rá - hát itt az ideje, hogy el tudjam engedni a kezét.
Nem látunk a jövőbe - s milyen jó! - tehát amit most leírtam Isten kezében van, én ennyit látok belőle, hogy az Úr hogyan dönt, és mit hoz a február az még titok!
Ma egy hete történt egy nagyon megrázó eset a fiaméknál. Nagy imaösszefogásra késztetett bennünket, az Úr pedig meghallgatta kegyelmesen. Tomit kosárlabda meccsen súlyos sportbaleset érte. Teljes hosszában hanyatt vágódott, még megpróbált felülni, de elvesztette az eszméletét és ismét visszacsapódott. A mentők rögzített állapotban vitték be a János kórházba, ahol több, mint 3 órai vizsgálat, várakozás után derült ki, hogy "csak" súlyos agyrázkódása van. 48 órára bent tartották (hányt, szédült, fájt a feje) és utána most egy hétig itthon feküdt. Holnap megy először iskolába. Mindnyájunk számára hihetetlenül nagy megtapasztalás volt amit átéltünk Isten kegyelméből, szeretetéből, megtartó hatalmából. Hatalmas volt a félelem a szívünkben: milyen következményei vannak a balesetnek? Visszatettük újra a gyerek életét, sorsát az Úr kezébe. Ő Gyógyító, Hatalmas, Kegyelmes Isten.
A csöpp 27 napos:
szépen fejlődik, csak éppen egy kis zabagép! - Annyit eszik amennyi egy 6 hónapos gyereknek is elég lenne. Az édesanyja eleinte boldog volt, hogy ez milyen szuper! - aztán a folyamatos hasmenés és az orvosi vélemény rádöbbentette, hogy ez nem is olyan jó. Most próbálgatja, hogyan lehet a kevesebb is elég. - Azt hiszem sokat lesz a szájában a cumi! - Igen, a "gyereknevelés"-nek már 27 napos korban is lehetnek gondjai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése