Tegnap este írtam a barátnőmnek válasz levelet. Ő egy héttel ezelőtt írt, nem szoktam ilyen soká halogatni a választ, de nagyon meglepett és megdöbbentett amit írt. A férje két nagy szívműtéten esett át 1 év különbséggel. Az első esetben 5 aortát cseréltek ki a lábából kivett erekkel, a második esetben 4 eret. Az első műtétet egy infarktus előzte meg az erek elzáródása miatt. A második esetben az újbóli elzáródást kontroll vizsgálaton vették észre. 2011 nyár végén volt a műtét, szépen gyógyult utána, fokozatosan erősödött, és most ismét gondok vannak a szívével. A barátnőm fájdalmasan leírja, hogy bizony előfordulhat, hogy egyedül marad. Érződött a leveléből az Istenbe vetett hit bizalma, ugyanakkor a fájdalom is.
Halogattam a választ, mert sutának éreztem magam, nem jött gondolat amivel bátorítsam. Tegnap este úgy döntöttem, hogy nem lehet tovább halogatni az írást. Magam is meglepődtem, hogyan vezette a "tollamat" Isten. Egy régi történet jött képszerűen elém, és Isten bátorítása. Ma reggel arra gondoltam, hogy elteszem ezt a levelet emlékbe, a régiek megörökítésére, és arra bizonyságul, hogy nem hagy magunkra Isten. Minél nagyobb a szükség annál közelebb a segítség.
Részlet a levélből:
Nagyon sokat gondolok Rád és imádkozom, hogy bátorítson az Úr a holnapok felől. "Azoknak akik Istent szeretik minden a javukra van". Hittel mondani könnyű, de Isten a nehézségekben ad erőt a megéléséhez is! - Tíz éve történt, de még mindig előttem van: Gézának a 60. születésnapjára mentünk le Majsára. Ő nem tudott róla, 3 autóval mentünk: Laciék, Orsi (akkor még nem volt férjnél) és Ancsáék. Ancsáék - a már akkor is népes család természetesen nem fértek el az ő autójukban (ami akkor éppen egy Trabant volt, biztonsági öv nélkül!) Így a gyerekek egyrésze Orsi autójában volt velem együtt. Vasárnap reggel korán indultunk, hogy amikor kezdődik Majsán az istentisztelet már ott legyünk, vittünk egy olyan hatalmas tortát ami az ottani létszámhoz megfelelő volt . . . szóval nagyon örömöt, meglepetést akartunk okozni Gézának. Már csak kb. 15-20 km-re voltunk Majsától amikor a Trabantnak menet közben leszakadt a tengelye és Ancsáék az autóval átpördülve az árokban felfordulva landoltak. A gyerekek repültek kifele, Ancsa arra tért magához, hogy állnak előtte a gyerekei. H. Laci hívta a mentőt, Kiskunhalasi kórház, stb. . . . és aztán: Ancsának kulcscsont törése lett, Blankának pedig több helyen össze kellett varrni a fejét, - ma is látszik a nyoma az arcán. Több és nagyobb sérülés nem volt.
Laci maradt Ancsáékkal, kísérte őket a kórházba, mi pedig elmentünk Majsára. Odaértünk istentisztelet előtt . . . - és nem mondtuk meg Gézának, hogy mi történt, illetve, hogy nemcsak ennyien jöttünk. Gondoltuk esetleg jobban megy a prédikálás, ha majd utána mondjuk el, és tulajdonképpen mi sem tudtuk, hogy mekkora a baj. . . - Elmúlt az istentisztelet, Ági tartotta a kapcsolatot Lacival telefonon, már valamennyit tudtunk . . . és akkor elmondtuk Gézának. Hallgatott egy darabig: és utána ezt az Igét mondta, amit az előbb idéztem, majd azt, hogy: örüljetek az Úrban mindenkor! - Ez utána már más szívvel tudtunk imádkozni Ancsáékért. - Nem is tudom, miért jött most elő, s főleg ilyen részletesen ez a történet. - De bizonysága annak, hogy a nehézségben lehet a leginkább megélni azt, hogy azoknak akik Istent szeretik minden a javukra van.
Gondolok rátok sok szeretettel, s remélem február végi pénteken tudunk beszélgetni is.
Most csak ennyi emléknek - szaladnak a napok és bőven van mára tennivalóm, de ha már ilyen élénken elém jött ez a történet gondoltam beteszem ide.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése