"Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket." Róm 8: 33-37
"Ha Isten azt mondja a választottairól, hogy elfogadja őket, akkor ki emelhet vádat ellenük? Vagy elítélheti-e őket bárki? Egyáltalán nem! " Róma 8:33-34 szó szerinti fordítása
Legtöbben egész életünket azzal töltjük, hogy megpróbáljuk elnyerni az elfogadást. Meg akarjuk kapni a szüleinktől, társainktól, emberektől, akiket tisztelünk és talán még azoktól is, akikre irigyek vagyunk.
Amikor elfogadnak, az hihetetlen dolgokat jelent az önbecsülésednek. - Mennyi mindent megteszünk az elfogadás érdekében, ésszerűtlen, felesleges, sőt káros dolgokat is.
Az igazság az, hogy Jézus elfogad téged, és ez az elfogadás nem a teljesítményeden alapszik. Valójában, talán befogadtad Krisztust az életedbe, de felismerted-e azt, hogy azért tudtad megtenni, mert Jézus elfogadott téged? Nem kell kiérdemelned az elfogadását, nem kell bizonyítanod számára.
Gondolatok a Napi Reményből, ami további gondolatokat ébreszt bennem. Sokszor voltam és vagyok én is ebben a csapdában. A megfelelési kényszer!
Jól esett szívemnek, lelkemnek a biztos tudat: Isten előbb szeretett engem, mint én megismertem Őt, Ő már előbb elfogadott.
Ezek után érdemes gondolkodni, és csak ezek után! a fenti kis képen levő "feladat soron". A kettő együtt működik.
Tegnap végre kezdett beállni a jobb "rend": bevásároltam a jövőhétre, foglalkoztam a háztartással, jót beszélgettem Amerikában élő barátnőmmel. Legnagyobb meglepetésre négy hét után hírt kaptunk az elkóborolt kutyusunkról. Már nem számítottam rá. Az egyik szomszéd szólt, hogy az Illatos úti Menhely honlapján látta. Hát . . . nem igen lehetett biztosra ráismerni, de a család jobbára amellett szavazott, hogy ő az. Elmentünk. Tényleg Frédi lapított ott az egyik kennelben. :) A története az elmúlt négy hétnek: vagy egy hétig utcán kóborolhatott a januári nagy hóesésben hidegben, aztán egy állatorvos a szomszéd kerületben befogta, tartotta majd két hétig, mivel senki sem kereste (nála!) így bevitte a Menhelyre. Ott február 4.-ike óta volt. Rögtön megismert bennünket, de szegény csak mérsékelten mutatta ki az örömét. Hazafele az autóban iszonyú büdös lett tőle: koszos, csimbókos és büdös volt, a pofája pedig összemarva. Bevittük a kutyakozmetikushoz, aki annak ellenére, hogy nem igen volt rá ideje befogadta és délutánra kipucolta, rendbe tette. Oda például már szívesen ment, és meg is ismerte a helyet. Amikor hazahoztuk egyből megismerte az itthoni terepet is és ment a helyére. DE se a gyerekeknek, se nekünk nem igazán mutatott életjelt. A régi mindig játékos, bohókás kutya sehol, nagyon meg van zuhanva. Sovány is nagyon, az ételt habzsolja. Nem csahol, csendben fekszik. - Szóval a tékozló fiú még az otthonának sem igazán tud egyenlőre örülni. Remélem még magához tér.
Amikor a kozmetikából hazahozta Géza Panni nagy örömmel várta, de nem játszott Pannival: bebujt a vacka legbelső sarkába. A kedvenc vacka az terasz asztal alja, a kutyaházba ritkán megy. A megkerült kutyusnak Tomi, Panni örül a legjobban, Panni mindjárt csináltatott is egy közös képet Frédivel a hazaérkezés örömére mobil telefonnal. Hát így néz ki a hajdani szépséges kutyusunk:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése