Mindig kicsit irigykedve nézem azokat a képeket, amik olyan megszokott, sőt jelentéktelen részletből olyan sokat mondóvá tudnak válni.
Leginkább nem is a képek amik a sóhajtozásomat, vagy csodálatomat felkeltik, hanem azok akik így meglátják a képben a nagyszerűt.
Nos, ma reggel vártam egy kicsit az autóban mielőtt elindultunk és úgy rácsodálkoztam az autó beálló melletti sziklakert szépséges részletére, aztán jött a gondolat: ilyen részletekből születnek a "képek".
A nagy fatörzs körül a kövek között vidáman élő apró kövirózsák - amiket még régen a drága sógornőmtől kaptam, s a lehullott színes levelek az ősz szépségét, az életet és az elmúlást egyaránt ábrázolják, az öreg, 50 éves (vagy talán több is) cseresznyefa gyökerénél.
Ma reggel a 71. Zsoltárt olvastam, s ez a Zsoltár megfogott nagyon már ebben az évben, amikor a születésnapom alkalmából olvasgattam, de ma ismét szólt rajta keresztül Isten.
"Én pedig szüntelenül remélek, és folyton dicsérlek téged.
Igazságodról beszél a szám és szabadító tetteidről mindennap,
bár nem tudom felsorolni őket.
Az Úrnak, az én Uramnak nagy tetteit hirdetem,
egyedül a te igazságodat emlegetem.
Istenem te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat.
Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek."
Olyan mély vágy van a szívemben, hogy igen, újra és újra szeretnék remélni, dicsérni az Urat, mindazt a nagy dolgot és csodát elmondani amit már megélhettem az Ő kegyelmében.
Milyen nagy áldás, hogy a jövő nemzedék, az unokáim is itt lehetnek mellettem, s nekik is elmondhatom milyen nagy Isten kegyelme és jósága irántunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése