Az októberi születésnapok megtartása óta mindennap "készülök" emlékeket leírni. Nemcsak a születésnapozásról és arról pár fényképet, hanem olyan sok minden van amit jó lenne leírni, kiírni magamból. - Megbeszélni már nem tudom, valahol, valahogy nagyon bezárult körülöttem minden. Valószínű ennek én vagyok a legnagyobb oka, de sok minden más is közre játszik.
Sokszor és sokféleképpen bátorít Isten, s ennek az erejével megyek tovább, ugyanakkor a legközelebbi nehézségnél, magányérzésnél újra és újra padlón vagyok. Szégyellem magam az én Uram előtt, hittel tudom, hogy jót tervezett az életem felől, csak én nem tudok belesimulni napról-napra és megélni. :(
Ézsaiás könyvéből egy nagy bátorítás volt legutóbb:
"Íme tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid. Fiaid hozzád sietnek, pusztítóid és rombolóid pedig kivonulnak belőled. Emeld föl tekinteted és nézz körül:mind összegyűltek, eljöttek hozzád. . . Ezt mondja az én Uram, az Úr, intek kezemmel és nemzeteknek jelt adok népeknek, és ölben hozzák haza fiaidat, lányaidat pedig vállukra emelve."
50. Zsoltár
"Aki hálaáldozással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását."
2Kor 12:9
"Elég a kegyelem amit kaptál, mert az én erőm a te erőtlenséged által éri el célját"
Sokféle apró és sokféle nagyobb nehézséggel küszködök napról napra, de a legnagyobb problémának azt látom, hogy mindig a hiányaimra, a nehézségeimre nézek, azok eltakarják a hála okokat, s a panaszos szívben nem is terem meg a hála! PEDIG valóság az, hogy ELÉG A KEGYELEM AMIT KAPTÁL! - nagyon szeretnék ebben megerősödni, s élni benne.
A fizikai feladat egyre több, az erőm egyre kevesebb, s nincs barát, lelki társ, lelki vezető akivel meg lehetne osztani mindazt ami bennem van. - Lezárult, s tudomásul kell vennem! egy jelentős időszak, amikor volt valaki akivel mindent meg lehetett osztani, tanácsot kérni, beszélgetni. Mindketten részesei voltunk, hogy ez tönkre ment, s ugyanakkor azt is tudom, hogy mi idéztük elő azt, hogy le kellett zárulni ennek a meghitt kapcsolatnak. Hagytuk, hogy a Sátán belerondítson. Imádkoztunk erőért, kegyelemért, s a bezárt ajtó a válasz.
NE DÖNGESS BEZÁRT AJTÓT!
Liza néni Áhítatok című könyvéből mai gondolat: Ifjúsági napon kérdeztem meg fiatalokat: mit gondoltok, hányasra vizsgázott József Potif árnéval szemben? Mindenki mondotta: ötösre. Nem, nem ötösre. József "vonakodott". Soha többé nem kísértette volna meg Potifárné, ha József nem vonakodik. Lót "késedelmezett" József pedig "vonakodott". Mindkét szóban bizonytalanság van. Olyan szakításra van szükség, hogy soha többé ne tegyem azt, amivel szakítottam.
Mielőtt még a mindennapok tenni-venni valóiról írnék néhány sort, ide tartozik az is, hogy nagyon küszködöm ismét a Gyülekezetben. Vasárnaponként nem feltöltődve, erővel, útmutatással, bizonyossággal jövök haza, hanem lefáradva. Az istentiszteletek hétről-hétre fejtegetések, gondolatok halmazai, nem pedig igehirdetés. Annyira hiányzik, hogy az Ige és újra az IGE szóljon Szentlélek által vezetett tanításban.
Néhány gondolat a mindennapokról (ami talán szintén panaszosnak tűnik, de mégis tudom, hogy nem nehézségként, hanem áldásként kellene megélni!)
Munkáim - Menedék, Református Egyházközség és a hozzá kapcsolódó kisebb, nagyobb csatolmányok, a Gyülekezeti feladatok - mind megvannak, sőt mintha mindig nagyobb lenne; vagy csak én vagyok egyre kevesebb és ehhez képest tűnik nagyobbnak????
A lányok is sok tekintetben más rendszer szerint járnak iskolába, gyakorlatra és ez a megszokottól eltérő rendszertelenséget hoz magával, főleg olyan tekintetben, hogy ki és mikor jön haza, mikor van itthon, mikor és mire van szüksége, stb. Tehát elméletileg nem több a munka velük DE a szétszórtság engem mindig megvisel. - Közben Lidi ugyebár menyasszony! Tehát minden egyéb feladata mellett az ezzel járó kellemes dolgok is befolyásolják az időbeosztását, valamint készülődnek az esküvőre. Szóval: szuper jó dolgok, amit ha én nem lennék ilyen kocka és öreg hatalmas örömmel és lelkesedéssel lehetne megélni. - Nos, szégyellem de a lelkesedés és öröm nem jellemző mindig, helyette: van morgolódás, pityergés, stb. Aztán összeszedem magam és ismét jönnek a könnyebb vitt napok! :)
Még egy történetet feljegyzek, mert hatalmas csodaként és Isten áldásaként éltük meg. Egyértelmű volt, hogy Ő járt az események előtt, s visszatekintve mindenben (amit fájdalmasan és nehezen éltünk is meg) ott láthatjuk áldó és hatalmas kezének munkáját. SOLI DEO GLORIA!
A történet: Írtam már róla, hogy Noéról körülbelül 9 hónapos kora körül kezdtük "felfedezni", hogy nincs vele minden rendben. Nézegette a védőnéni, a gyermekorvos, első vélemény: nem egyformán fejlődik minden gyerek, ő egy kicsit lustább, kényelmesebb. Aztán ahogy múltak a hetek, hónapok egyre nyilvánvalóbb lett, hogy itt mégis van valami gond. Hosszan tartó, sokféle kivizsgálás és szakvélemények kérése után (amelyek bizony egy olyan szülő számára, aki nem képes napról napra harcolni a gyermekéért szinte elérhetetlen) megállapították a diagnózist: ataxia. Mikor károsodott az agy? terhesség alatt, szülés alatt, vagy később? ezt senki sem tudja, de ez lényegtelen. A betegség mozgásszervi problémát okoz, és a beszédben is észrevehető. Koordinációs problémák, finom mozgások elvégzésének nehézsége, egyensúlyi labilitás . . . szóval nem egyszerű. Több mint 1 éve folyamatos fejlesztésre hordja Ancsa Noét a Budai Gyermek kórházba, ahol nagyon lelkesen, készségesen és széleskörűen foglalkoznak a gyerekkel. - Időrendben itt jön most amit le akarok írni. A gyerek megkapta az orvosi igazolást (ezt sem egyszerű megszerezni!), hogy fejlesztésre, integrálásra szorul, óvodában konduktor, gyógypedagógus, logopédus adott óraszámban kell, hogy foglalkozzon vele. Neurológiailag pedig a kortárs közösség is segíti a fejlődését. A tordasi óvodában pedig minden teketória nélkül elküldték őket: nincs hely! hivatkozással. Kierőltetni lehetett volna a dolgot, de semmi remény nem volt arra, hogy abból jó származik. A rózsakerti gyülekezetnek van egy keresztény óvodája, ahol pont ilyen sérült gyermekekkel foglalkoznak. Ancsa felhívta őket, nagyon közeli időpontot adtak arra, hogy elbeszélgessenek velük és megnézzék a gyereket, és az orvosi papírjait. A 2 órás találkozásnak az eredménye az lett, hogy január 1-től Noé óvodás, mégpedig kis létszámú csoportban és mindennap konduktor foglalkozik vele. Logopédus, gyógytornász és minden van, amit csak szem- száj kíván, a körülmények pedig az óvónénikkel együtt csodálatosak. Itt éltünk meg egy olyan csodát, hogy Isten bezárt egy ajtót - ami biztos nem lett volna javára a gyereknek - és kinyitott egy sokkal-sokkal jobbat. Nehéz út volt ez, de hatalmas megtapasztalással.
Ez a bejegyzés most sok mindent pótolt, persze vannak még témák amiről jó lenne írni, remélem majd egy következő bejegyzésben sorra kerülnek.
Még néhány kép a születésnapról:
Ancsa, mint nagymama
Noé figyel, és kapaszkodik! :)
Dorci Johival
.jpg)
Orsikám kicsit sok sálat kapott a születésnapjára . . .
A lányok is sok tekintetben más rendszer szerint járnak iskolába, gyakorlatra és ez a megszokottól eltérő rendszertelenséget hoz magával, főleg olyan tekintetben, hogy ki és mikor jön haza, mikor van itthon, mikor és mire van szüksége, stb. Tehát elméletileg nem több a munka velük DE a szétszórtság engem mindig megvisel. - Közben Lidi ugyebár menyasszony! Tehát minden egyéb feladata mellett az ezzel járó kellemes dolgok is befolyásolják az időbeosztását, valamint készülődnek az esküvőre. Szóval: szuper jó dolgok, amit ha én nem lennék ilyen kocka és öreg hatalmas örömmel és lelkesedéssel lehetne megélni. - Nos, szégyellem de a lelkesedés és öröm nem jellemző mindig, helyette: van morgolódás, pityergés, stb. Aztán összeszedem magam és ismét jönnek a könnyebb vitt napok! :)
Még egy történetet feljegyzek, mert hatalmas csodaként és Isten áldásaként éltük meg. Egyértelmű volt, hogy Ő járt az események előtt, s visszatekintve mindenben (amit fájdalmasan és nehezen éltünk is meg) ott láthatjuk áldó és hatalmas kezének munkáját. SOLI DEO GLORIA!
A történet: Írtam már róla, hogy Noéról körülbelül 9 hónapos kora körül kezdtük "felfedezni", hogy nincs vele minden rendben. Nézegette a védőnéni, a gyermekorvos, első vélemény: nem egyformán fejlődik minden gyerek, ő egy kicsit lustább, kényelmesebb. Aztán ahogy múltak a hetek, hónapok egyre nyilvánvalóbb lett, hogy itt mégis van valami gond. Hosszan tartó, sokféle kivizsgálás és szakvélemények kérése után (amelyek bizony egy olyan szülő számára, aki nem képes napról napra harcolni a gyermekéért szinte elérhetetlen) megállapították a diagnózist: ataxia. Mikor károsodott az agy? terhesség alatt, szülés alatt, vagy később? ezt senki sem tudja, de ez lényegtelen. A betegség mozgásszervi problémát okoz, és a beszédben is észrevehető. Koordinációs problémák, finom mozgások elvégzésének nehézsége, egyensúlyi labilitás . . . szóval nem egyszerű. Több mint 1 éve folyamatos fejlesztésre hordja Ancsa Noét a Budai Gyermek kórházba, ahol nagyon lelkesen, készségesen és széleskörűen foglalkoznak a gyerekkel. - Időrendben itt jön most amit le akarok írni. A gyerek megkapta az orvosi igazolást (ezt sem egyszerű megszerezni!), hogy fejlesztésre, integrálásra szorul, óvodában konduktor, gyógypedagógus, logopédus adott óraszámban kell, hogy foglalkozzon vele. Neurológiailag pedig a kortárs közösség is segíti a fejlődését. A tordasi óvodában pedig minden teketória nélkül elküldték őket: nincs hely! hivatkozással. Kierőltetni lehetett volna a dolgot, de semmi remény nem volt arra, hogy abból jó származik. A rózsakerti gyülekezetnek van egy keresztény óvodája, ahol pont ilyen sérült gyermekekkel foglalkoznak. Ancsa felhívta őket, nagyon közeli időpontot adtak arra, hogy elbeszélgessenek velük és megnézzék a gyereket, és az orvosi papírjait. A 2 órás találkozásnak az eredménye az lett, hogy január 1-től Noé óvodás, mégpedig kis létszámú csoportban és mindennap konduktor foglalkozik vele. Logopédus, gyógytornász és minden van, amit csak szem- száj kíván, a körülmények pedig az óvónénikkel együtt csodálatosak. Itt éltünk meg egy olyan csodát, hogy Isten bezárt egy ajtót - ami biztos nem lett volna javára a gyereknek - és kinyitott egy sokkal-sokkal jobbat. Nehéz út volt ez, de hatalmas megtapasztalással.
Ez a bejegyzés most sok mindent pótolt, persze vannak még témák amiről jó lenne írni, remélem majd egy következő bejegyzésben sorra kerülnek.
Még néhány kép a születésnapról:
Ancsa, mint nagymama
Dorci Johival
Noé szerel :)
Orsikám kicsit sok sálat kapott a születésnapjára . . .
"férfiak a családban"
unokatesók
Biztos időhiány miatt nem írsz, de azért lehet, hogy érdekel a játék, pályázat, amit indítottam a blogomon. Szép nyereménnyel a Luther Kiadótól. korsocska.blogspot.hu
VálaszTörlésVárlak szeretettel