Isten gondviselő kegyelme

Eltelt több mint egy év, s egy sort sem írtam, egyetlen képet sem tettem el. Pedig sok minden történt az elmúlt évben. Ami a legtermészetesebb történés, hogy öregebb lettem egy évvel :) - ezt azért tartom érdemesnek megjegyezni, mert főleg ez az oka, hogy ilyen mellékes foglalkozásokra - mint blog írás - már sem idő, sem erő nem jut. 

Minden megy a régi kerékvágásban: a háztartás három személyes Virággal, dolgozni járok Szilágyi Dezső téri református egyházközséghez, az egyházmegyéhez, a Menedékbe. A Menedék az már csökkentett idővel, de most ebben az évben nagy változások voltak ott, így annyira nem is lehetett félárbócra venni a munkát. 

A változás egy különös történet. Lassan tíz éve, hogy a működéshez biztosított normatíva messze nem elég a legszorosabbra vett gazdálkodáshoz, működéshez. 2017 évben teljesen kritikussá vált a további fent maradás. Sok mindent megtettünk a továbbiak érdekében, sokat imádkoztunk . . . és én  sokszor végig gondoltam, hogy miben nem tölti be a Menedék a feladatát, célját ami miatt Isten megvonja a továbbélés lehetőségét. Ez még csak kérdés volt bennem, és a bizonytalanság, válasz még nem volt. Szeptember, október körül már biztosan ki tudtuk számolni, hogy a decemberi munkabéreket már nem tudjuk kifizetni. Kölcsönhöz folyamodni is nagyon kockázatos lett volna, hisz ha eddig nem jöttünk ki a biztosított működési támogatásból, akkor miből adnánk meg a kölcsönt?

Ekkor már 2 éve volt a minisztériumban a fenntartó váltási engedély kérelmünk, egyházi fenntartás alá szerettünk volna bekerülni - minden korábbi tevékenységünk és önállóságunk megtartásával - ami 76 %-os plusz fedezetet jelent. Több kudarcot megértünk ebben a témában. Ezért is volt bennem egy nagy kérdőjel: Istennek mi a terve?

December elején egyik nap János evangéliuma utolsó fejezetét olvastam. A csüggedt tanítványok visszamentek halászni . . . nem fogtak semmit . . . A parton állt egy férfi és kérdezte, fiacskáim van valami ennivalótok? A tanítványok szomorúan mondták, hogy egész éjjel hiába halásztak . . . Ekkor megismétlődik az egyszer már átélt élmény: szakadozó hálóval fognak halat a csüggedt halászok. Kimennek a partra és ott sült hallal és kenyérrel várja  őket Jézus.  - A történetet nem először olvastam DE most az élet nagy kérdésére sejtettem meg benne a választ! Isten megtölti a hálót, sőt felettébb kegyelmes lesz!

Még karácsony előtt megkaptuk az engedélyt a fenntartó váltásra, kaptunk kölcsönt egy éves törlesztésre a decemberi fizetések kifizetésére. Telt a háló . . . 

2018-ban az adósságunk visszafizetésére pedig (aminek a felét adományként elengedték!) gyűjtést tartott a Budafoki Gyülekezet, magánszemélyek támogattak bennünket. Ma már biztosan látjuk, hogy a kiegyensúlyozott működés biztosítása mellett vissza tudjuk fizetni nemcsak azt az adósságot amit most kellett a fizetések kifizetésére kérnünk (10 millió forint), hanem a korábbi 10 év során felgyűlt magánszemélyektől kapott kamat mentes adósságunkat is. - Sült hal és kenyér a telt háló mellé.

Tulajdonképpen hatalmas dolog Istennek ekkora gondviselését, kegyelmét átélni, DE az még nagyobb jelentőségű számomra, hogy Isten nem vetette el a Menedéket és a benne szolgálókat. Nem érdemeink miatt, hanem az Ő végtelen kegyelméből. SDG

Egy most aktuális nagyon is személyes eseménnyel zárom ezt az írást: Virág kezét megkérték a nyár elején - másfél éves udvarlás után - és holnap lesz az eljegyzés.

Nagy öröm és hála van a szívemben: Isten hozzáillő társat adott mellé, aki hitben él, áldozatkész, melegszívű, s nagyon szereti Virágot!!!

Remélem fogom folytatni az írást:)

„Ti száműzöttek és rabok, akikben még él a reménység, jöjjetek vissza, hegyen épült erős váratokba! Most azt hirdetem nektek, hogy megáldalak benneteket, kétszeresen kárpótollak minden szenvedésért!” (Zakariás 9:12,EF)

Jó és bátorító volt olvasni ma reggel ezt az Igét. Fizikailag nem vagyok száműzött, nem vagyok rab . . . és mégis valahogy belekerültem az önmagam rabságában. - Igazán nem érzem sehol otthon magam (a szó legteljesebb értelmében), és önmagam rabságában élek. Nem szeretek beszélgetni, sőt általában terhemre vannak az emberek . . . Fáj, mert tudom, hogy ezzel az életmóddal messze vagyok attól amit Krisztus szeretne rajtam keresztül adni mások felé.
Az Ige azt mondja, hogy akikben még él a reménység, jöjjetek vissza - és megáldalak benneteket! - Hiszem Uram, hogy ez nekem mondod most, és szeretnék mindent letenni és elindulni a hegyen épített városba: a kereszthez, az egyedüli menhelyünkhöz, ahol új élet fakad, megújul a reménység, a hit. - Segíts, vezess Uram végig ezen az úton, hogy az életem vége ne bezárkózott, öncélú, mások számára terhes legyen. Kérem az áldásodat, és dicsőítelek érte!

Napok óta készülök elővenni a blogot, de valamiért mindig kicsúszott a kezemből. Most már az elmaradások pótlásáról lemondok. 
Ugyanakkor van pár nagyon jó kép Géza 76. születésnapjáról, amit elteszek itt emlékbe. 

 Dédunokával :)

Hála Istennek jól van, sok mindent meg tud csinálni, és akar is tevékeny lenni. Feledékeny, no de én is az vagyok :) - így kicsit nehezen rakjuk össze a napi programokat. Főleg, hogy nemcsak a sajátunkról van szó, hanem Ancsáék legkülönfélébb gyerekekkel kapcsolatos besegítése és Virág életének a komfortosabbá tétele. Így

van mit osztogatni, van mire figyelni.

Bizony ez az emlékezés itt felejtődött . . . és régi. Ennek ellenére ha már eddig megírtam elteszem. Kitudja egyszer még visszanézegetem és a gondolatok, a képek emléket idéznek fel.